Üres vagyok.
Hosszú beszélgetést folytattam valakivel, aki fontos volt nekem, de egy ideje csak a távolság nő közöttünk. Nem tudom azok után amiket beszéltünk, amiket ő mondott rólunk, magáról, a nem létező érzéseiről mit várok, mi lesz. Ketten kellene akarjuk, hogy jó legyen ami működött régen, de ha csak egy fél akarja a két egészből az kevés. Megpróbálom, kemény feltételt szabott, ami nincs arányban az enyémmel. Ő most minden barátomtól eltiltott, mint feltétel a továbbiakhoz és majd eldönti mit akar. Én csak egy valamitől őt, aminek ha nem rabja nem lemondás, bár ha az, akkor hiába.
Megéri?
Élni akarok!!
Este jógázni voltam. Akkora sikerélmény; megy a gyertya is:). Akarom , mert érzem, hogy jót tesz. Érzem a testem, hogy az enyém és nekem engedelmeskedik. A lelkem pedig lecsendesül és elfogad.
Elfogadom a valakit is, ő ilyen. Elfogadom annak ellenére, hogy tudom ez nekem nem jó. Nem a körülményt, a helyzetet, csak az embert. Talán egyszer megpróbálom megérteni is, azt még akarnom kell.
Iszonyatosan hiányzik akit elengedtem. De úgy érzem el kellett engednem, hogy visszataláljon hozzám. Talán, alakul. Az idő.... a barát és az ellenség is. De minden rendben lesz. Tudom.
És még valami nyomaszt a temetések, holnap és holnap után.
A legjobb barátnő apja, aki nagybácsi is egyben. Egy mozgalmas életet élt, neki jobb így már. De akit itthagy, egyedül marad. Szüksége lesz rám, és számíthat is rám.
A másik egy jóbarát, aki a gyerekét temeti. Akkor is ha nem saját, "csak" nevelt gyermek. Ez talán jobban fáj. Mert átérzem a tehetetlen kínt és fájdalmat. Ennél borzasztóbb szülővel nem történhet.
Nehéz napok jönnek. Hiányoznak a barátok.
