Ott jártam. Beszélgettünk Manyival és nem értettem magam. Nem tudtam kategórikusan és határozottan ezt mondani nem fogom csinálni.

Kicsit érdekel. Leginkább a személyiségfejlesztés miatt. Leginkább. És miattad és a családom miatt. A vonzás hatalma miatt. Nem értem, de érzem, hogy szükségem lenne arra a pozitívizmusra ami látszatra (lehet csak látszatra?) a Manyiból sugárzik.

Remélem csuklottál, mert rólad is beszéltünk. Ő sem ért. Szerintem sokan mások sem még rajtunk kívül.

Miattad, veled mentem oda akkor. Miattad mentem bele. Egyáltalán sokminden - jó is rossz is - miattad történt az életemben. Mindennel együtt ma is azt mondom jó ember vagy, csak roppant nehéz ember. Sok fájdalmat fogsz okozni és neked is sokat fognak, ebben biztos vagyok.

Most megint úgy érzem, bár most megint jóban vagyunk, ha találkozunk én búcsúzni megyek majd. Sok jó embert megismertem általad és veled együtt ők is hiányozni fognak. De lehet igaza van a Manyinak és anyudnak is, határozatlan vagy és semmihez nincs kitartásod.

De az is lehet, ezeket csak most látom így, és minden marad, ahogy van. Pedig én azt szeretném jobb legyen. Hiú ábránd?

Az is bánt, hogy nehezen viselem a lány ragaszkodását ahhoz aki mostanság folyamatosan megbántja. Szemet huny minden felett. Korai még, nagyon korai, hogy ezt tegye. Együtt kell neki a szabadság, a szeretet, hogy számíthasson valakire és ugyanakkor ne fojtsa meg a másik. Néha érzi ezt, de még csak ösztönösen van benne és örül a "tartós" szeretetnek, kapcsolatnak.