Tettem, teszek olyan dolgokat, amiken később gondolkodva rájövök, hogy nem kellett volna, nem úgy kellett volna. Persze, mert a nagy igazság, hogy az ember mindig csak utólag látja tisztán a dolgokat és csak visszatekintve jön rá, mit is élt át. De ha ezt tudom, miért nem gondolkodok előre?
Azt mondtam nem akarok vele beszélni és találkozni. Úgy éreztem ő is ezt akarja, mert nem válaszolt semmelyik jelzésemre.
Kibékültek, egye fene, mindenki a maga sorsának kovácsa.
Igen ám, de a gyötrelmeket meg én hallgattam és az én véleményem kérte ki a dolgokhoz.
Nem vehetek ekkora felelősséget magamra, hogy esetleg azért szakítson, talán élete nagy szerelmével mert én - akinek állítólag nagyon is számít a véleménye - rábólintottam egy depis nyűglődésére, hogy "hát persze, én is úgy gondolom". Arról nem is beszélve, hogy egy barát attól barát, hogy meghallgat, ott van, de nem minősít, mert úgy szeret ahogy vagy. Hát nem beszélek. A csend ami most segíteni tud. De kinek mondhatja el a kétségeket? Mert kimondva jobban tudatosulnak. Miért toltam annyira el, hogy meg sem hallgatom? Ez butaság volt. De mindegy, mert oly könnyen elengedett, amilyen könnyen nem is gondoltam volna soha róla. Lehet az ő fejében is ez a gondolat érett, hogy nincs szüksége rám. Akkor meg mit gyötröm magam?
És az a másik lány, akivel pár szót váltottunk csak, nem ismer, nem akarja a lelkét megmutatni nekem, de elejt szavakat, mikért lehajolva érteni vélem a ki nem mondott gondolatokat. Ő miért nem érti? Megijeszti, elijeszti az embereket magától. Visszatér a kályhához, mert a melegség hiányát érzi. De itt a tavasz, a megújulás, a melegség kintről jön, a szabadból, nem a fülledt levegőtlen szobából, a kályha mellől. Ez rébúszos lett, nem baj, én tudom mit akartam vele megfogalmazni, más meg úgysem olvassa.
És ha már nem beszélek vele, gondoltam megcsinálom az elemzését, hátha így objektív tudok lenni. Lemértem a jeleket, igaz még nem mindent, mert az apró betűktől megfájdult a szemem és nem tudtam mindent befejezni. És betápláltam a programba az adatokat és próba cseresznye rányomtam a számolásra, ugyan nem teljes, de a hiányzó adatok nem mérvadóak szerintem. És megriadtam, a száraz matematika alapján a beírt számok műveletekké alakításával és átlagok bázisok számításával kijött egy eredmény "erős szenvedésnyomás" "erős változásigény" "utolsó esély" . Kísérteties, mennyire az alapjellemének meghatározó vonásai ezek. Bárcsak tudnám már a szintézis készítés minden csínyját-bínyját.
Mit lépjek? Kell lépjek egyáltalán? Várjam meg amíg ő jelentkezik? Lehet annyira megsértettem, hogy sosem fog többé. Nincs szüksége a barátságomra.
Riadt tanácstalanság, tehetetlenség amit érzek.
És ott a másik barátság is amiért már régen "küzdök" és tudom megvan és igazi, csak a hitetlenkedésem és a türelmetlenségem rossz tanácsadó. De lassan átlátok rajtuk és igyekszem.
A fenébe is, szeretlek titeket!
