sarok

"Derékig érő ködben szedtem neked virágot, röhögve és rettegve, hogy szakadékba zuhanok, pókfonál rovarként tengődtem a csillagok között, míg ideértem, hogy aztán újraútra keljek, kapaszkodom és zuhanok.
Nem találtam semmit, ám a semmim rám talált, újra mocsáron át lábalok, küzdök, hogy lélegezz, hogy újra emberré légy, vagy azzá az emberré, aki lehettél volna, ha nem jön el a holnap, ha minden csak egyszer történik meg, ha minden pillanat és tett tényleg az utolsó lett volna, ha nincsen többé múlt, jelen és jövő idő, ha nincs, aki megmondja, mit tehetsz.
Repülni szerettelek volna látni, ebből a zárt kozmoszból kiszakadni a világmindenségbe, de te csak sírtál, apró kis könnyeket, s én végképp képtelen voltam elmondani neked, mi az, amit annyira szeretnél.
Vihar voltam, fákat csavaró, rád törő hurrikán, eső voltam az arcodon, így kellett lennie, nem lehetett másképp, csak egy rajz vagy furcsa ecsetvonás a szemed, ami rám néz, s én hiába kérdezlek, istent, ördögöt, szellemet, senki sem felel egy senki kérdéseire.
Mert minden csak itt lehettem volna, falevélként hullva, lebegve, táncoló szitakötők rajzásába feledkezve, soha meg nem érkezve, de azt hiszem, egy kicsit dacos voltál, kedvesem, fogd fel talán ezt az egészet mint búcsúlevelet, ananász az avaron vagy fecskendők egy parkban, ennyi az egész, semmi több.
Esetleg annyi, mit magaddal viszel haza, meg nem talált emlékek sora, kegyetlen szívfájdalom, és a mindennap felkelő fény borzalma, meg a vaksötété, az árnyak birodalma ez, lehetőség voltál, csoda, s én nem éltem veled, nem szerettelek, nem eléggé.
Mohó kortyokban nyeltelek, ittam testedet, írtam verseket, mégis, mindez csak hazugság, örvény, kötés és súly, mi a mélybe húz, talán, ha emlékszel még, igen, egyvalamire, a bálnára, akivel együtt úsztunk, akkor, egyetlen pillanatra elhittem, lehetséges az, amit eljövőnek véltünk mind a ketten."
/ Szilágyi Cs. Tibor: Harakiri /