Csodaszép tengerpart, áttetsző, kristálytiszta víz. Lelátsz a fenékig, az apró köveket, a piciny halacskákat, amik a lábaid előtt cikkáznak. Minden gyönyörű és egyben félelmetes is. De csak neked, mert félsz a víztől. A család boldogan úszkál, búvárkodik, te meg remegsz, mert nem mersz odébb lépni, mert bár látod a fenéken a köveket, korántsem biztos, hogy ott vannak ahol te gondolod. Mondják ússzál, hiszen a sós vízben könnyebb, de nem neked. ha le kell állni lábadat felfelé nyomja a természet ereje és ha sikerül is leraknod, mélyebben van mint azt remélted és összecsap fejed felett a víz, a rettenet. Fájó pont ez neked és az, még inkább, hogy nem értik meg. Viccelődnek, gúnyolódnak játékból elgáncsolnak. Nem tudják, nem tudhatják, ne is tudják meg, te mit érzel. Ne is tapasztalják meg soha amin te átmentél.
Régen volt, nagyon régen, olyan idős lehettél, mint most a legkisebbed. Az egyik akkor menő strand hullám-medencéjében kerültél akkor régen víz alá, hírtelen, váratlanul, egyedül, mert akikkel voltál távolabb voltak tőled. A pillanatok játéka volt az egész, abból is látszik, hogy senki nem vett észre belőle semmit, még a melletted álló vadidegenek sem. És mégis ez a pillanat örökre bevésődött elméd legmélyére kitörölhetetlenül. A másodperc töredéke volt amíg összecsapott fejed felett a víz, de arra elég, hogy rövid életed filmjét újranézd. Mit újranézd, továbbforgasd, úgy, hogy már nem te vagy a főszereplő. Látni magad előtt szeretteid arcát fájdalomtól eltorzulva. A víz azóta is szerelem és félelem egyszerre a lelkedben. Olyan szerető, akit hiába próbálsz magadhoz édesgetni, soha nem lesz a tiéd, mert a félelem erősebb a szerelmednél, soha nem tudod feltétel nélkül átengedni magad neki.
