sarok

VÉGE

vége

V É G E

nincs többé blogolás

V É G E

Tettem, teszek olyan dolgokat, amiken később gondolkodva rájövök, hogy nem kellett volna, nem úgy kellett volna. Persze, mert a nagy igazság, hogy az ember mindig csak utólag látja tisztán a dolgokat és csak visszatekintve jön rá, mit is élt át. De ha ezt tudom, miért nem gondolkodok előre?

Azt mondtam nem akarok vele beszélni és találkozni. Úgy éreztem ő is ezt akarja, mert nem válaszolt semmelyik jelzésemre.

Kibékültek, egye fene, mindenki a maga sorsának kovácsa.

Igen ám, de a gyötrelmeket meg én hallgattam és az én véleményem kérte ki a dolgokhoz.

Nem vehetek ekkora felelősséget magamra, hogy esetleg azért szakítson, talán élete nagy szerelmével mert én - akinek állítólag nagyon is számít a véleménye - rábólintottam egy depis nyűglődésére, hogy "hát persze, én is úgy gondolom". Arról nem is beszélve, hogy egy barát attól barát, hogy meghallgat, ott van, de nem minősít, mert úgy szeret ahogy vagy. Hát nem beszélek. A csend ami most segíteni tud. De kinek mondhatja el a kétségeket? Mert kimondva jobban tudatosulnak. Miért toltam annyira el, hogy meg sem hallgatom? Ez butaság volt. De mindegy, mert oly könnyen elengedett, amilyen könnyen nem is gondoltam volna soha róla. Lehet az ő fejében is ez a gondolat érett, hogy nincs szüksége rám. Akkor meg mit gyötröm magam?

És az a másik lány, akivel pár szót váltottunk csak, nem ismer, nem akarja a lelkét megmutatni nekem, de elejt szavakat, mikért lehajolva érteni vélem a ki nem mondott gondolatokat. Ő miért nem érti? Megijeszti, elijeszti az embereket magától. Visszatér a kályhához, mert a melegség hiányát érzi. De itt a tavasz, a megújulás, a melegség kintről jön, a szabadból, nem a fülledt levegőtlen szobából, a kályha mellől. Ez rébúszos lett, nem baj, én tudom mit akartam vele megfogalmazni, más meg úgysem olvassa.

És ha már nem beszélek vele, gondoltam megcsinálom az elemzését, hátha így objektív tudok lenni. Lemértem a jeleket, igaz még nem mindent, mert az apró betűktől megfájdult a szemem és nem tudtam mindent befejezni. És betápláltam a programba az adatokat és próba cseresznye rányomtam a számolásra, ugyan nem teljes, de a hiányzó adatok nem mérvadóak szerintem. És megriadtam, a száraz matematika alapján a beírt számok műveletekké alakításával és átlagok bázisok számításával kijött egy eredmény "erős szenvedésnyomás" "erős változásigény" "utolsó esély" . Kísérteties, mennyire az alapjellemének meghatározó vonásai ezek. Bárcsak tudnám már a szintézis készítés minden csínyját-bínyját.

Mit lépjek? Kell lépjek egyáltalán? Várjam meg amíg ő jelentkezik? Lehet annyira megsértettem, hogy sosem fog többé. Nincs szüksége a barátságomra.

Riadt tanácstalanság, tehetetlenség amit érzek. 

És ott a másik barátság is amiért már régen "küzdök" és tudom megvan és igazi, csak a hitetlenkedésem és a türelmetlenségem rossz tanácsadó. De lassan átlátok rajtuk és igyekszem.

A fenébe is, szeretlek titeket!

"Esik a hó, az első hó, s az egész világ csupa porcukor." :)))

Csendes vagyok,
törvényszerű, ám kiszámíthatatlan,
mint némelyik jobb költemény.
- Bocsásd meg, életemnek Bármely Olvasója,
ha nem tetszem, nem értesz, nem szeretsz.
[fodor ákos]

Szeretni akarni: ez annyi, mint késznek lenni a halálra is. /Friedrich Nietzsche/

Hazudnék, ha azt mondanám nem gondoltam rá. Főként, hogy a kedves valaki is említette. Pedig akitől csak rosszat kap az ember bármit tesz azt nem biztos, hogy kedvelni kellene.

Most miért kellett ezt, mivel érdemeltem ki, hogy ezt tedd? Menj csak tovább, enged a szál. Véget ért és lezárult valami. Ennyi. Ennyi?

Ismerem önmagam a legbelsőbb önvalóm. Kiszámíthatatlan vagyok? Magamnak nem. Nagy az önfegyelmem, bármilyen furcsa is. Ó igen, az a bizonyos madzag persze nálam is elszakad néha. És igen, akkor robbanok, de pont az önfegyelem szab gátat annak, hogy ezt az oldalam csak a hozzám közelállók ismerhetik. Senki más. Sajnos, te ismered. Közel engedtelek magamhoz. Túlságosan is. Lehet hiba volt. Hiba volt? Azt hiszem ennek így kellett történnie. Mindennek oka van.

Most emberismeretet tanulok. Régi vágyam volt és te erősítettél meg benne. Tudni akarom mi motiválja, mire képes, mik a gátjai, milyen a gondolkodása, szociabilitása, kapcsolatai, érzései, munkavégzése, kontrolljai, milyen a magához való viszonya, a kontrollja, az ösztönei, a viszonyai a bárkikhez? Remélem segíthetek vele az embereken! Talán rajtad is, ha hagyod.

Mert a kéz ír, de az agy irányítja a kezet és a legbelsőbb titkaink vannak a kézírásunkban és ahogy mi változunk - jó vagy rossz irányban - az is változik.

“Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e, vagy sötétet; mert amit gondoltál, megteremtetted.” (Weöres Sándor)
 

Naná, mint mindig. Nem ér rá, annyira próbálok jó lenni, és megint megfelelni az elvárásainak, holott azt mondta, nem kell neki megfelelnem, legyek önmagam újra. De felállított egy falat amin én soha nem fogok tudni átjutni, ő meg nem néz át. 

Szükségem van rá, mert egyre nehezebb megvalósítani amit szeretnék. Az ellenállás, meg nem értés, elzárkózás és az összes tehernek az én vállamra rakása attól az embertől akiről 20 éven át azt hittem a társam. De úgy érzem visszatekintve csukott szemmel álmodtam mindent végig, mert úgy akartam. Most nyitva a szemem, látok, de cselekedni nem tudok. Még nem. És talán még nem is akarok. Azt hiszem.

Nagyon szeretnék vele beszélni, jók a meglátásai és kívülről lát, de szeretettel engem. Vagy csak látott? Már ebben sem vagyok biztos.

Elkezdődött a suli újra. Három gyerek totál három felé. Én is menni akarok, ha sikerül, grafológia. Nehezen összeegyeztethetők az időpontok, ha mindent akarok és még nem is tudok mindent, de mindent akarok. Telhetetlen vagyok? Nem. Csak élni akarok, igazán. Megvalósítani az álmom. Összehozni azt, őt, őket. Segíteni ahol, ahogy tudok. Ez az én utam. Tudod?

Hiszek benne, hiszek benned, hiszek bennük, hiszek bennetek. I belive.

Nincs kedvem írni. Valahogy így szokott velem lenni, ha tehetetlennek érzem magam sok mindennel kapcsolatban.

Túlcsordul bennem a szeretet, de nem mindenki kér belőle és ez zaklat és arra késztet, hogy akarva akaratlan hibát keressek magamban. És aki keres az talál, vagy ha nem akkor kreál.

Hiányoznak azok akikkel jó volt együtt lenni, beszélni vagy hallgatni. Te is, ő is, még a maga bumfordi módján a párom is, akivel egyre kevésbé tudunk megértő módon beszélgetni egyre több területen. Nekem hiányzik a személyes kapcsolat, a találkozás az együtt töltött idő varázsa, öröme, nem feltétlen a beszélgetés. Az együtt hallgatás is sokat jelent, amikor egy pillantásból érzi a másik, hogy szeretve van és megértik.

Azt hiszem szeretethiányom van.

Ma barátnőmnél leszek, de az is szomorú lesz most.

Ott jártam. Beszélgettünk Manyival és nem értettem magam. Nem tudtam kategórikusan és határozottan ezt mondani nem fogom csinálni.

Kicsit érdekel. Leginkább a személyiségfejlesztés miatt. Leginkább. És miattad és a családom miatt. A vonzás hatalma miatt. Nem értem, de érzem, hogy szükségem lenne arra a pozitívizmusra ami látszatra (lehet csak látszatra?) a Manyiból sugárzik.

Remélem csuklottál, mert rólad is beszéltünk. Ő sem ért. Szerintem sokan mások sem még rajtunk kívül.

Miattad, veled mentem oda akkor. Miattad mentem bele. Egyáltalán sokminden - jó is rossz is - miattad történt az életemben. Mindennel együtt ma is azt mondom jó ember vagy, csak roppant nehéz ember. Sok fájdalmat fogsz okozni és neked is sokat fognak, ebben biztos vagyok.

Most megint úgy érzem, bár most megint jóban vagyunk, ha találkozunk én búcsúzni megyek majd. Sok jó embert megismertem általad és veled együtt ők is hiányozni fognak. De lehet igaza van a Manyinak és anyudnak is, határozatlan vagy és semmihez nincs kitartásod.

De az is lehet, ezeket csak most látom így, és minden marad, ahogy van. Pedig én azt szeretném jobb legyen. Hiú ábránd?

Az is bánt, hogy nehezen viselem a lány ragaszkodását ahhoz aki mostanság folyamatosan megbántja. Szemet huny minden felett. Korai még, nagyon korai, hogy ezt tegye. Együtt kell neki a szabadság, a szeretet, hogy számíthasson valakire és ugyanakkor ne fojtsa meg a másik. Néha érzi ezt, de még csak ösztönösen van benne és örül a "tartós" szeretetnek, kapcsolatnak.

Néztelek. Rájöttem. Hiányzik a szemedből a fény, a csillogás. Matt lettél, fakó. Az öröm, a végtelen szeretet ami mind benne volt ebben a csillogásban eltünt. Fáradt arcodon megjelent egy halvány mosoly, a szájad melletti gödröcske elkezdett mélyülni, de röpke volt, kisímult mielőtt kialakulhatott volna.

Úgy éreztem akartál kicsit beszélgetni. A témát talán sejteni vélem, de elakadtunk a hiányzó piros tollnál és aztán be is csukódtál anélkül, hogy kinyíltál volna, pedig a rést már láttam.

Neked kell lépned ahogy mindig, én nyitott vagyok, ahogy mindig.

Lehet, néha értelmetlenül sírok,
de tudod, néha kétségbeesetten könnyezem,
de megfagy a könnycsepp a tenyeremben
ha érzi, hogy Ő is tehetetlen...

Ha sírni látod a bohócot, tudd meg, hogy miattad sír:
arcán gördül végig minden, mit a szíve már nem bír,
ha sírni látod a bohócot, nyújtsd feléje hűs kezed:
legyen tenyered forrás, miben arcát fürdeted!
 

Messze röpít képzeletünk ha az éj sötétjében még sötétebb lesz, mert lehunyjuk szemünk. Álmodunk. Mi is az álom? Képzelet, vágy, mely továbbdolgozik bennünk ha nyugalomba kerül testünk? Vagy a jövőt engedi így láttatni velünk a Mindenki? Nem tudni, de álmodni, álmodozni jó.

Álmodtam, vagytán ébren voltam s a jövőben jártam? Csodás volt amit láttam. Egy zöld udvar, mely tele gyerekjátékokkal, melyeken apai kéz nyoma tükröződött. Boldog gyerekek hancúroztak az udvaron, égkék szemű barnahajú kislányok és csodás őszi szemű sötétszőke kisfiúk futkároztak köröttem, mert egy kényelmes széken ülve ott csodáltam őket én. Mellettem, egymást átölelve, féltő, óvó szemekkel figyelte őket egy gyönyörű pár, a szüleik. Az udvart a nyugalom és a szeretet lengte be és a szemem a meghatottságtól fátyolos volt.

Szép álom volt.

Elzárkózás. Törlés? Nincs szeretet. Nincs kínlódás. Nincs fájdalom. Nem beszél. Nem sír.

Felejt. Mindenkit. Mindent. Magát.

Hülyeségeken. Mert persze befolyásolni semmit nem tudok. De véleményem az van. Nekem ne lenne? Nekem mindig van. Sokszor megtartom, pedig jó lenne odavágni. Néha meg mondom, kéretlenül, hát ez se mindig jó. Ezért jó ez az oldal. Ide leírom és pont az nem látja akinek szól. De én kiadtam, és talán az éteren át megérez belőle valamit.

Örültem szombaton, de tegnap nem. Tudod mire gondolok.

Már az elején hülyeséget csináltál, hogy belementél. Számtalan indokot tudnék mondani, hogy miért, de nem teszem, biztosan tudod őket te is. A hisztis p..sa után egy erőszakos, uralkodó hajlamú hisztis p..sa. Ne, ne mondd, hogy nincs igazam. Láttam hisztizni az utcán, nem volt semmi. Aztán most ugyanezt a hisztit láttam azon a bizonyos portálon, csak írásban. (És egy másikon azt amit már említettem, csak azt mondtam majd később. Majdnem megmutattam, még jó, hogy nem.) És engedtél. Veszélyes. Már túllennél rajta, és boldogabb lennél.

És láttalak, látlak. Nem vagy boldog, fáradt vagy és megtört. Biztos, hogy ezt akartad? Féltelek. Most kellene vidámnak, boldognak lenned. Nyár van, várnak, várnának a kalandok. "Élj úgy ahogy gondolkodol!" Ez a te mondatod. De ez most nem te vagy.

Rá fogsz jönni, tudom. Ha kell, itt vagyok. Mert szeretlek és a barátod vagyok.

Írok neked és neked is, hogy irjál nekem. Mert hiányzol. És TE is.

De csak TE fogod olvasni, TE pedig valószínűleg nem. De TE tudhatod, hogy ha TE helyesen gondolkodnál, és helyesen ítélnél meg engem akkor TE is és TE is jó barátok lehetnénk velem.

TE azt gondolod rossz vagyok, TE azt, hogy jó. Féligazságokból áll az élet, mert minden nézőpont és a pillanatnyi érzékelés kérdése. A pillanat az idősíkok találkozása. Csak akkor és csak ott van úgy. Ismersz? Nem. Ítélsz. A TE oldaladról. Én meg csak várok. Várok.

TE pedig vígasztalsz és hiszel bennem. Ez is furcsa, mert csak az érzéseidre hagyatkozhatsz. De az érzések, megérzések sokszor biztosabbak bárminél. Örülök, hogy TE is vagy nekem.

Hogy ez így bonyolult? Akinek kell, az érti. TE biztosan. TE meg, ha idetévednél, gondolkodj!

Lagziban voltunk:). És jól éreztem magam:). Énekeltünk legkisebbemmel, beszélgettünk és a menyasszonytánc király volt.

És még egy valami, ismételten beigazolódott, hogy a megérzéseim jók, nagyon jók. A változás elkezdődött. Helyes. Az idő. És ami fontos. Nagyon fontos. A SZERETET.

Ha minden, ha úgy ahogy érzem.....

"Gyere most lépj be
Ez valóban az
Megjöttél végre
Itt minden igaz
Itt, amit érzel
Az nyugodt lehetsz
Valóban úgy van
Csak itt van ez
Mutasd, mit hoztál
Tedd csak ott le
Ide már nem kell
Ami elhozott ide
És nincsen még vége
Csak máshogyan lesz
Itt igazi minden
Itt igazad lesz"

Jó meghatározás. Ma is ilyesmi van velem.

Írtam neki sms-t hogy hívjon, ha megjött, hogy mikor folytatja amit elkezdett. Nem jelentkezett, ma megint írtam, de semmi reakció. Olyan elegem van.

Azt hiszem itt befejezek mindent. Bezárkózom, semmi kapcsolat, senkivel.

V. É. G. E.

Tegnap jógán egyedül voltam, azaz ketten voltunk Tamással az oktatóval. A kellemes fáradtság ellenére furcsa dolgot vettem észre. Nem találtam az egyensúlyom, egészen pontosan szédültem. Már nap közben is furcsán éreztem magam, de nem jöttem rá miért. Ez a szédülés végig jelen volt, annak ellenére, hogy az egyensúly gyakorlatot kiválóan megcsináltam. Sajnos ez a szédülés ma is továbbkísért, nem igazi volt, de kellemetlen. Inkább olyan érzés, mintha nyomnák össze a fejed és minden lépésed bizonytalan. Nem tudod, hogy továbbjutsz e a következőnél vagy összeesel. Az egész napi vezetés, jövök-megyekezés után amikor Ákossal megjöttünk gitárról ledőltem és aludtam egyet. Sajna nem lett jobb, ébredés után ittam egy laza kávét, ami kicsit javított rajtam.

Még munkálkodom egy kicsit és folytatom az alvást:).

Már előzőleg nyúzott volt, de csak én láttam úggyal elintéztük. Fáradt, letört ember jött felém. Szemében nem csillant a szerelem boldogsága. Szomorúság ült a mélyén és sötétebb volt mint máskor, tán a komorságtól. Nem azt talált amit remélt, elmúlt a nem is volt varázs? Megyek -mondta, s próbált vidámnak látszani, de erőltetett volt ez is, s én ott maradtam magam a gondolataim között.

Ha tehetném, mosolyt festenék az arcára, boldog csillogást a szemébe és az energiámat átsugároznám neki.

Változás lesz ezt tisztán éreztem.

Nem beszéltünk, keveset szoktunk, de tudunk olvasni egymás szeméből.

Vajon mikor jön rá, hogy a varázslat mindig is egy karnyújtásnyira volt, csak nem tudta megtenni a mozdulatot? De sosincs késő, van még idő.

Minden úgy lesz, ahogy lennie kell, mert a mindenki tudja mit csinál. Az megérzéseim pedig jók.

Tegnap jógán voltam, a derekam meg a hátam megdolgoztam rendesen. De a legjobb a lazítós meditáció volt. Csak lebegtem a fekete semmiben és teljesen kikapcsoltam arra a pár percre.

Nem szeretem ezt a borús esős időt. A nagy meleg se jó, de legalább a nap ragyogjon az égen, ha már nyár van.

Nincs kedvem írni.

BÁRKI is légy, aki most a kezedben tartasz,

Egy apróság híján minden kárba vész,

Időben szólok, mielőtt jobban megismersz,

Én nem olyan vagyok, mint hitted, nagyon más.

Ki az a férfi, aki követőm lenne?

Ki indulna el szenvedélyeim nyomába?

Az út veszélyes - az eredmény bizonytalan, s lehet akár végzetes is;

Minden mást fel kellene adnod - bennem látva az egyetlen igaz Istent,

Ám még így is fárasztó lenne és soká tartana, hogy felfedezz,

Meg kellene tagadnod mindent, amit addig az életről vallottál

és mindenkit, aki nyugalmat adott;

Ezért inkább hagyj itt, ne vesződj tovább énvelem

   - Vedd le a kezed a vállamról,

Tegyél le, és indulj utadra.

/Walt Whitman/

Akit 20 éve ismerek, aki ez alatt társam volt, hogy lehet, hogy csak addig voltam jó amíg kiszolgáltam?

Elvesztettem miatta magamat. Kiölte belőlem aki voltam, elzárt a barátaimtól.

Szeretett?

Inkább magát, a kényelmét. Ahogy most is azt félti attól, hogy én magamra találok.

Engem csak addig lehet írányítani amíg én is akarom.

A szüleim bölcs emberek, tudják ezt és megértették.

Akit szeretek, amíg szeretem az mindent megkap.

De ha gátol, gáncsoskodik, elmar maga mellől. 

Tulajdonképpen nem kellene veletek beszélnem soha többé.

Tulajdonképpen nagyon fáj a hiányotok, különösképpen, hogy ezt egyikőtök önző magából kifordulása gerjesztette.

Tulajdonképpen Te nem tehetsz semmiről, csak nem akarlak még jobban megkedvelni Téged is. Szóval jobb, ha nem beszélünk többé.

Tulajdoképpen ő úgysem olvassa.

Tulajdonképpen nem tudom mi a bajom, csak minden olyan üres.

Nincs itt akivel  mindig beszélhettem mindenről, mert kedvelt, és én is őt és megértett. De valami elromlott.

Rossz ember vagyok, ez biztos, csak nem értem mit vétettem.

De ha az vagyok, akkor miért érzem magam ilyen rosszul, miért fáj a hiánya, a tettei, az elutasító, meg nem értő mindenei?

Legkisebbem elment nyaralni, csak egy hét, de máris nagyon hiányzik. Annyira szeretem!!

Negatív gondolatok, huss innen!

Amúgy a mai nap feszült volt.

Csak röviden:

Reggel a múlt heti Story-t kap a boltban, vissza is visz munkába menet, kicserélték. Belenézni csak este persze:(.

Miközben pakol ki a vásárolt dolgokat leszakadt a hűtőajtó (nem kicsi), naná, hogy pont a lábára, naná, hogy fájt, bedagadt de eltörve nincs, tehát rendbejön. Ezek után ajtó kipakolása, hiba keresése, visszacsavaroz, visszaemel, rögzít, kitakarít, kicsi gyerek segít:), végre reggeli, persze menetközben, mint mindig.

Belohol iroda, kicsit dolgoz, papírok összeszed, kolléganő beállít, hoz még dolgokat, felnyalábol minden, irány vidék.

Út hosszú, javítás miatt terelés, megérkezés, meló. "Főnök" plusz feladat, későn szól, hazahoz.

Rohanás középső gyerekért évzáróra XIX.,  átvisz oktatásra XVI..

Végre haza, kocsicsere, pici duma barátnővel, majd kocsicsere mégsenem. Beáll garázs, megzuhan, munka finomítás, vita, nyomtatás.

Végre vége a mai napnak:S). Remélem, még talán olvas.

Ja, napközben elolvastam a blogod, viszket a nyelvem, hogy megmondjam a véleményem anyudnak.

Jó éjt a mindeneknek!

"Szeretem azt a nőt aki melletted lettem, a lebegő hajnali fényt, mikor ébred a nap, de téged nem."

Majd elmagyarázom:).