sarok

Ma egész jó napom van/volt.

Délelőtt a munka mellett még beszélgettem egyik barátnőmmel is egy jót telefonon amellett, hogy két és fél cég anyagán átrágtam magam. Jól esett, hogy felhívott, egyáltalán jól esik, hogy ennyi ember szeret és érdeklem őket.

Tegnap még jóga alatt hívott Balázs is, és pont rá gondoltam meg Ádámra amikor arról beszélgettünk valakivel, hogy semmi sem történik véletlenül, mindennek oka van és kimenvén a tornáról elővettem a telefont és ott a hívása. Nem sikerült visszahívni, aztán ma próbáltam délután és akkor sem sikerült, küldtem neki egy sms-t, arra gyorsan írt, hogy hamarosan hív. Hívott is és majd egy órát beszélgettünk. Örültem neki nagyon. Ő is a szeretemjóember-ek közé tartozik.

Szóval jó nap volt, eltekintve attól, hogy Ákossal balhéztunk, mert nem gyakorol eleget gitárra. Majd teszek róla.

Holnap Dabason leszek és este jóga:).

Ma hallottam egy jó számot rádióban, nagyon tetszett egy szövegrészlet belóle.

Írok neked, hogy írjál nekem. Hiányzol. Te is, más is. Ugye tudod, hogy Neked írom?

Furcsán közel kerültünk egymáshoz, de örülök neki. Hasonlóak vagyunk, szomjazzuk a szeretetet. Szeretjük az embereket. Ragaszkodunk a barátainkhoz. Megértünk másokat, csak magunkat nem sikerül. Ha nincs bajunk csinálunk magunknak.

A hiányérzet csak újabb hiányérzetet szül. Hát írok. Ide, hogy olvasd és írj. Várom.

Ma is jógán voltam. Hálás vagyok a valakinek, hogy ajánlotta nekem.

Jól érzem magam ezen a "tornán". Alakulok. Érzem. Hétfőn dícséreteket is kaptam. De lehet csak a fehér nadrág lila fölső tett jót. Mindegy. Jól esett. Megpróbálok menni két nap múlva is.

Ma persze kaptam hideget is. Miért kell irígyelni tőlem, miért kell beszólni? Önuralom. Vajon mennyi idő kell neki, hogy felfogja, nem ellene vannak a dolgok, hanem értem. A kettő messze nem ugyanaz.

Pont ma kaptam megerősítést Tamástól, hogy véletlenek pedig nincsenek. És pont ez alatt az idő alatt hívott Balázs, kétszer is. Rá gondoltam amíg Tamással beszélgettünk. Véletlenek nincsenek. Tudom. Szerintem a valaki is tudja. Minden okkal történik ezen a világon. Nem hiszek persze el mindent feltétel nélkül. Tapasztalok inkább és vonzom a jó embereket magamhoz. De a megérzéseimben hiszek.

Ja, és van hasizmom:) ma ez is kiderült.

Csapongok, kicsit szétszórt vagyok, de amik mostanában történtek, így elviselhetőbbek. Van amit ki szeretnék írni magamból de még nem megy. Még nem.

Befejezem, nehogy zizzantnak nézz.

Mára ennyi.

-Tudtad, hogy a Naplás-tó Budapest legnagyobb tava?

-Tudtad, hogy a tó és környezete a maga közel 150 hektárjával a Budai tájvédelmi körzet után a második legnagyobb természetvédelmi terület Budapesten?

-Tudtad, hogy ökológiai szempontból a tó mellett található fűzláp a legértékesebb része a területnek?

-Tudtad, hogy az alsó lápréten fellelhető védett szibériai nőszirom (Iris sibrica) jégkorszaki maradványfaj?

-Tudtad, hogy az 1985-től rendszeresen folyó madármegfigyelés eredményeképpen 180 madárfaj jelenlétét mutatták ki a szakemberek? A megfigyelt madarak között több védett ritka faj is felbukkant, mint például a fekete harkály (Dryocopus martius), amely a tó fölötti erdőben fészkel. A fajgazdagság a változatos élőhelynek köszönhető, van itt mezőgazdasági terület, szabad vízfelület, nádas, liget, bozót, fenyő-,tölgy- és akácerdő. Ezek mindegyike különböző madárfajok otthonául szolgálhat. Fészkel itt bíbic, vízityúk, törpegém, karvaly, stb. A terület zoológiai értékét növelik az itt található kétéltűek és hüllők.

A Naplás-tó kijelölt környezete fővárosi védelem alatt áll 1997 óta.

És én is itt élek:). 

Úgy érzem utam során elhagytam a lelkem. Leülök, megvárom, hogy utolérjen.

Üres vagyok.

Hosszú beszélgetést folytattam valakivel, aki fontos volt nekem, de egy ideje csak a távolság nő közöttünk. Nem tudom azok után amiket beszéltünk, amiket ő mondott rólunk, magáról, a nem létező érzéseiről mit várok, mi lesz. Ketten kellene akarjuk, hogy jó legyen ami működött régen, de ha csak egy fél akarja a két egészből az kevés. Megpróbálom, kemény feltételt szabott, ami nincs arányban az enyémmel. Ő most minden barátomtól eltiltott, mint feltétel a továbbiakhoz és majd eldönti mit akar. Én csak egy valamitől őt, aminek ha nem rabja nem lemondás, bár ha az, akkor hiába.

Megéri?

Élni akarok!!

Este jógázni voltam. Akkora sikerélmény; megy a gyertya is:). Akarom , mert érzem, hogy jót tesz. Érzem a testem, hogy az enyém és nekem engedelmeskedik. A lelkem pedig lecsendesül és elfogad.

Elfogadom a valakit is, ő ilyen. Elfogadom annak ellenére, hogy tudom ez nekem nem jó. Nem a körülményt, a helyzetet, csak az embert. Talán egyszer megpróbálom megérteni is, azt még akarnom kell.

Iszonyatosan hiányzik akit elengedtem. De úgy érzem el kellett engednem, hogy visszataláljon hozzám. Talán, alakul. Az idő.... a barát és az ellenség is. De minden rendben lesz. Tudom.

És még valami nyomaszt a temetések, holnap és holnap után.

A legjobb barátnő apja, aki nagybácsi is egyben. Egy mozgalmas életet élt, neki jobb így már. De akit itthagy, egyedül marad. Szüksége lesz rám, és számíthat is rám.

A másik egy jóbarát, aki a gyerekét temeti. Akkor is ha nem saját, "csak" nevelt gyermek. Ez talán jobban fáj. Mert átérzem a tehetetlen kínt és fájdalmat. Ennél borzasztóbb szülővel nem történhet.

Nehéz napok jönnek. Hiányoznak a barátok.

Annyit küzdöttem a barátságáért. Elértem. Elértem? Nem értem. Kicsi vagyok nagy titkokhoz. Szeretni valakit feltétel nélkül, megérteni azt is ha gonosz veled, bízni benne akkor is ha becsapott, segíteni neki akár maga ellenére is. A barátság lényegét értem ismerem, csak valahogy a tetteket rontom el. Elengedem. 

Lehet, hogy vége életem talán legérthetetlenebb, legfurcsább, legkonfliktusteljesebb de legszebb, legtöbb boldogságot és megértést adó barátságának. Szörnyű ember vagyok, én szúrtam el, rátelepedtem, megfojtottam a szeretetemmel, a ragaszkodásommal ami érthetetlen volt számára. Úgy élte meg, hogy beleszólok az életébe, pedig én csak mutattam egy lehetséges irányt. Olyan dolgokat vágott a fejemhez, amiknek a megtörténte abszolút nem tőlem függött, rajta múlt. Ki akarta próbálni tehát kipróbálta és most én tehetek róla. Azt mondta soha nem szeretett és nem volt a barátom, érdekből tette amiket tett. Fájt. Fáj. Nagyon.

Mindemellett a legjobb fej és legjobb ember akit valaha ismertem. Nem hiszem el amiket dühében mondott, egyszerűen nem lehet igaz! Tudom, hogy érte, az ő barátságáért, képes vagyok változni. És képes is leszek! Szükségem van a véleményére, kritikájára, a segítő szeretetére, szomjazom az elismerő véleménnyét amellyel ismeretségünk elején illetet! Nem tudom, hogy neki szüksége van e rám, csak érzem, hogy lehetséges és remélem, hogy jól érzem. Érte, általa jobb ember lettem, csak az a baj, hogy a változás során előjövő rosszat mindig ő kapta és ezen már nem tudok változtatni. De a jövőben erre is figyelek, ha lesz még lehetőségem figyelni.

A mai egy laza, kellemes nap volt. Jól éreztem magam, becsülöm az élet pici szépségeit, vidámabb tőlük a világ. Jöttem-mentem, elvégeztem, félbehagytam, elhoztam, elvittem, felvittem, megbeszéltem, befizettem, kifizettem, segítettem, örömet okoztam, babáztam, szerettem, kutyáztam - egy szóval éltem, és élveztem :).

Láttam egy filmet, egy újságcikk kapcsán ajánlották. Egyszerre volt megrázó, felkavaró, elgondolkodtató, megbotránkoztató és nagy figyelmet igénylő. Nem mondanám azt, hogy tetszett, sokkal inkább azt, hogy érdekes volt. Meg kellett nézni! Érdemes volt megnézni!Megkísérlem leírni, mit indított el bennem. Három ember, három élet, három jellem, három lélek történetét meséli el.

Az egyik egy bűnöző, aki bűnei után megtér és megpróbál jó emberré válni. Fanatikusan hívővé válik.

A másik egy haldokló szívbeteg férfi, aki a halált várja, vagy a sajátját, vagy a másét ami talán megmentheti.

A harmadik egy nő, akinek bár szép családja van mégis szenvedélybeteg, kábítószer, ital.

Három teljesen különböző, más társadalmirétegből származó lény akiket egy normális életben semmi nem hozhatna össze. De mivel ez az élet nem normális egy véletlen, egy tragikus véletlen folytán kapcsolatba kerülnek és teljesen összekuszálják egymás és a saját életüket is.

Az események egy balesettel indulnak, a bűnöző elgázol három embert és cserbenhagyja az áldozatokat, elhajt a helyszínről. Az áldozatok egy férfi és két kisgyermek, a szenvedélybeteg nő családja, értük próbál meggyógyulni a nő, ők a reménysugár az életében, hogy érdemes.

Itt nekem lukas a mese, mert akinek ilyen szerető megértő férje van és gyönyörű, egészséges, cserfes gyerekei az miért nyúl kábítószerhez vagy italhoz. Egyáltalán miért nyúl bárki ezekhez, mi az a megoldhatatlan probléma ami ezt a lehetőségetlátja csak kiútként. De ebbe most ne menjünk bele, mert ez bár megérne némi kutakodást a téma, most nem része a mesének.

A végzetes telefonhívás után a kórházban tudjka meg, hogy mindhárman meghaltak. Aztán a lélektelennek tűnő kérdés, felajánlja e a férje szerveit a nő - ami persze ha az ember belegondol bármely jóérzésű ember (vagy megint én vagyok naív?), nem is az, mert ha velem történt egy visszafordíthatatlan esemény, miért ne segítsek máson ha megtehetem.- és ő megteszi. 

És itt jön a képbe a harmadik ember, aki szívbeteg, - aki mondjuk tesz is az egészsége ellen rendesen - és csak egy szívátültetés mentheti meg. Ő kapja meg a halott férfi szívét.

Tragédiák, fájdalmak sora következik, a film ugrál az idősíkokban, ami nekem nem igazán jön be. A gázoló nem tudja feldolgozni mit tett, nem fér össze a megváltozott hívő ember lelkével, jelentkezik és börtönbe kerül, ahonnan hiába hozza ki a családja nem bír együtt élni  tettének súlyával. Büntetni akarja saját magát, elhagyja a családját akiket pedig szeret, így vezekel. A beteg mindenáron tudni akarja ki költözött bele a testébe, kinyomoztatja és megkeresi a nőt. Beleéli magát a halott férfi általa képzelt életébe. Beleszeret a nőbe, oldani akarja a fájdalmát, bosszút állni  bizonyos értelemben saját magáért. A fájdalmában mélyresűllyedt nő partnere lesz, az ő szemei előtt is a bosszú lebeg, a szerelem és a szövetség egyszerre szövődik.

A végén persze nem sikerül a bosszú és a férfi magát lövi meg. Itt vége is a történetnek és nem derül ki mi lesz velük. A férfi kórházi ágyon várja a halált.

A történet a lelkek tipródása és nem kapunk lényegkifejtést, megoldást a fájdalmakra. Legalábbis én nem. Lehet velem vitatkozni, lehet engem meggyőzni, én nyitott vagyok.

" Könnyű szétzúznod az ellenséget, ha rajtad kívül van, de lehetetlen legyőzni, ha belül." (Josikava Eidzsi)

“Csak a lelkiismeret lehet bírád, hóhérod vagy pártfogód, senki más! Ha írsz, csak a lelkiismeretnek tartozol számadással, senki másnak. Mindegy, mit várnak tőled, mindegy az is, mivel büntetnek, ha nem azt adod nekik, amit remélnek tőled, vagy amit hallani szeretnek! A börtön és a szégyen, a pellengér és a meghurcoltatás, a hamis vád és a nyelvelő megalázás, a szegénység és a nyomorúság, mindez nem érint igazán. Csak lelkiismereted tud büntetni, csak ez a titkos hang mondhatja: „Vétkeztél.” Vagy: „Jól van.” A többi köd, füst, semmiség.” (Márai Sándor: Füves könyv - A lelkiismeretről)

Csodaszép tengerpart, áttetsző, kristálytiszta víz. Lelátsz a fenékig, az apró köveket, a piciny halacskákat, amik a lábaid előtt cikkáznak. Minden gyönyörű és egyben félelmetes is. De csak neked, mert félsz a víztől. A család boldogan úszkál, búvárkodik, te meg remegsz, mert nem mersz odébb lépni, mert bár látod a fenéken a köveket, korántsem biztos, hogy ott vannak ahol te gondolod. Mondják ússzál, hiszen a sós vízben könnyebb, de nem neked. ha le kell állni lábadat felfelé nyomja a természet ereje és ha sikerül is leraknod, mélyebben van mint azt remélted és összecsap fejed felett a víz, a rettenet. Fájó pont ez neked és az, még inkább, hogy nem értik meg. Viccelődnek, gúnyolódnak játékból elgáncsolnak. Nem tudják, nem tudhatják, ne is tudják meg, te mit érzel. Ne is tapasztalják meg soha amin te átmentél.

Régen volt, nagyon régen, olyan idős lehettél, mint most a legkisebbed. Az egyik akkor menő strand hullám-medencéjében kerültél akkor régen víz alá, hírtelen, váratlanul, egyedül, mert akikkel voltál távolabb voltak tőled. A pillanatok játéka volt az egész, abból is látszik, hogy senki nem vett észre belőle semmit, még a melletted álló vadidegenek sem. És mégis ez a pillanat örökre bevésődött elméd legmélyére kitörölhetetlenül. A másodperc töredéke volt amíg összecsapott fejed felett a víz, de arra elég, hogy rövid életed filmjét újranézd. Mit újranézd, továbbforgasd, úgy, hogy már nem te vagy a főszereplő. Látni magad előtt szeretteid arcát fájdalomtól eltorzulva. A víz azóta is szerelem és félelem egyszerre a lelkedben. Olyan szerető, akit hiába próbálsz magadhoz édesgetni, soha nem lesz a tiéd, mert a félelem erősebb a szerelmednél, soha nem tudod feltétel nélkül átengedni magad neki.

"Asszem a nagy mágus túl ravasz volt ahhoz, hogy show-műsorba illő elemekkel kápráztassa el a nagyérdeműt. Így tért vissza, hogy meg sem jelent, épp csak elhozta másodszor is az üzenetet, hogy az odakint idebent van, illetve az idebent egyben kapu az odakintre is."

"Derékig érő ködben szedtem neked virágot, röhögve és rettegve, hogy szakadékba zuhanok, pókfonál rovarként tengődtem a csillagok között, míg ideértem, hogy aztán újraútra keljek, kapaszkodom és zuhanok.
Nem találtam semmit, ám a semmim rám talált, újra mocsáron át lábalok, küzdök, hogy lélegezz, hogy újra emberré légy, vagy azzá az emberré, aki lehettél volna, ha nem jön el a holnap, ha minden csak egyszer történik meg, ha minden pillanat és tett tényleg az utolsó lett volna, ha nincsen többé múlt, jelen és jövő idő, ha nincs, aki megmondja, mit tehetsz.
Repülni szerettelek volna látni, ebből a zárt kozmoszból kiszakadni a világmindenségbe, de te csak sírtál, apró kis könnyeket, s én végképp képtelen voltam elmondani neked, mi az, amit annyira szeretnél.
Vihar voltam, fákat csavaró, rád törő hurrikán, eső voltam az arcodon, így kellett lennie, nem lehetett másképp, csak egy rajz vagy furcsa ecsetvonás a szemed, ami rám néz, s én hiába kérdezlek, istent, ördögöt, szellemet, senki sem felel egy senki kérdéseire.
Mert minden csak itt lehettem volna, falevélként hullva, lebegve, táncoló szitakötők rajzásába feledkezve, soha meg nem érkezve, de azt hiszem, egy kicsit dacos voltál, kedvesem, fogd fel talán ezt az egészet mint búcsúlevelet, ananász az avaron vagy fecskendők egy parkban, ennyi az egész, semmi több.
Esetleg annyi, mit magaddal viszel haza, meg nem talált emlékek sora, kegyetlen szívfájdalom, és a mindennap felkelő fény borzalma, meg a vaksötété, az árnyak birodalma ez, lehetőség voltál, csoda, s én nem éltem veled, nem szerettelek, nem eléggé.
Mohó kortyokban nyeltelek, ittam testedet, írtam verseket, mégis, mindez csak hazugság, örvény, kötés és súly, mi a mélybe húz, talán, ha emlékszel még, igen, egyvalamire, a bálnára, akivel együtt úsztunk, akkor, egyetlen pillanatra elhittem, lehetséges az, amit eljövőnek véltünk mind a ketten."
/ Szilágyi Cs. Tibor: Harakiri /

Könnyű dolog azért szeretni valakit, mert tökéletes. A szeretet igazi próbája az, ha annak ellenére is tudunk szeretni valakit, hogy az illető az életében és cselekedeteiben távol jár attól a tökéletességtől, amelynek a lehetőségét meglátjuk benne.
Egyetlen dolog szüntetheti meg a másik hiányának fájdalmát: ha nem szeretjük tovább. Ha elfelejtjük. Amikor azt mondjuk, hogy az "idő gyógyít", erre gondolunk. A felejtésre. Ez azonban, ha valóban szeretünk, nem lehetséges. Te is tudod, én is tudom.

Egyre messzebb kerülsz a tökéletestől - ami valljuk meg őszintén, talán soha nem is voltál -, én mégis szeretlek. Talán jobban is, mint régen, mert most, hogy ilyen szerethetetlen lettél, még nagyobb szükséged van a szeretetre. Mert valójában én a kedves, őszinte embert kedveltem meg és nem a tökéletest, vagy az érdekest, aki lehet nem is létezett. És igen, tudom azt is, hogy nem szereted, ha ezt a szót használom "szeretlek". De ez az én világom, nem vagyok túl bonyolult ember, nem csűröm csavarom a szavakat sem, az érzelmeket sem. Azt mondtad "szeretem ha kimondod amit gondolsz" , hát én sajna mindig kimondom és ez is a baj, mert nem kellene, néha jobb lenne hallgatni. Megérted a hallgatásom? Ezt csak te tudod. Szerintem beszélni kell, elmondani, érvelni, meggyőzni és meggyőzetni, megértetni és megérteni, bízni, hinni, elfogadni ésszel vagy szívvel (legjobb mindkettővel), de mindenképpen kommunikálva. Hát csak ennyit akartam.

Most, hogy  így elolvasom, legalább négy ember magára értheti az életemből, de valószínűleg soha nem fogják olvasni.

"Az én szemem

 Mint barát hadd mondjam el, hogy nem tudsz számolni. Pedig nagyon fontos dolog ez a kis apró az életben.
Számolj! Tök mindegy meddig számolsz, az a fontos hogy közben elfeledd a dolgokat magad körül.
Az hogy egy kicsit el tudsz vonatkoztatni saját gondolataid gubancos mivoltától, engedni fog tisztábban látni.
Legyen szó akármiről. Fontos, mert ha nem tudsz elvonatkoztatni akár egy 10 másodpercre, belebonyolódsz és elfelejted a lényeget.
 A barátságnak is vannak fokozatai, állomásai amiket nem lehet egy megegyezés alapján elnyerni.
Egy barátságban fontos, hogy tudd nagyjából, hogy mikor mit érez vagy gondol a barátod. Anélkül soha ne cselekedj jelentékeny dolgokat amik befolyásolhatják a barátságot. Függetlenítened kell az érzéseidet, és szelektálni a gondolataidat, hogy mik azok amik a barátodra is tartoznak és mik azok amik inkább magán jellegűek.
 Nekem is van egy barátom. Soha egyetlen szót sem váltottunk arról, hogy mi milyen jól megvagyunk, milyen jól kijövünk egymással vagy, hogy mennyire érezzük egymás belső rezgéseit. Nem. Ez egy barátságban teljesen magától értetődő.
Tudjuk mind a ketten, mégsem törekedtünk arra hogy így legyen. Egy barátságban az a szép, hogy egyszer csak kialakul.
Nem kompromisszumokon, előre bejelentett dolgokon, szabályokon alapul, hanem a kölcsönös tiszteleten.
Ez a tisztelet az, ami erőssé teszi a barátságot. Ami képes kiszorítani belőle minden önzősséget.
Van hogy egy hónapig nem találkozom vele, és egyikünket sem zavarja ez mert tudjuk hogy csak elfoglalt a másik.
Nem ragaszkodunk egymáshoz görcsösen, mert tudjuk hogyha szorít a szükség a másik ott lesz negyed négyre.
A megértés legnagyobb fokán állunk. Soha nem irigykedünk és mindig tudjuk mit gondol a másik.Tudjuk mi az a magánszféra amibe nem engedjük a másikat és elfogadjuk hogy oda nem léphetünk be. Egyikünk se akar a másiktól annál többet, mint amennyit első szóra nyújt. Örülök hogy van egy ilyen barátom.
Azt akarom mondani mindezzel, hogy idővel minden elérhető."

A szeretetnek nincs oka. Van. Támad. És ha valóban feltámad, kifogyhatatlan. Aki megérzi magában ezt az erőt, az szerény lesz. Van ereje felülemelkedni bármi veszteségen. A szerénység növeli az önbizalmát. Akinek van önbizalma, nyugodt. Egyre többet képes belátni, átlátni a helyzeteket, felfogni az összefüggéseket, beleélni magát a másik helyzetébe. Tehát mind könnyebb szeretnie: megengedi magának a mindent-megbocsátás őrült luxusát.

Kornis Mihály

Minden mosolyod, mozdulatod, szavad,
őrzöm, mint hulló tárgyakat a föld.
Elmémbe, mint a fémbe a savak,
ösztöneimmel belemartalak,
te kedves, szép alak,
lényed ott minden lényeget kitölt

Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szeméből mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
József Attila

Bárcsak előbb vettem volna észre, hogy mindent megkaptam, amit csak akarhattam, hogy semmiben nem szenvedtem hiányt Részedről. Bárcsak megbecsültelek volna és nem akaszkodtam volna rád a telhetetlenségemmel, az elvárásaimmal. Bár előbb rájöttem volna, hogy mit csinálok... mit csinálok Veled. Gyötörtelek újra és újra. Annyi mindent kaptam... és csak kaptam.
Az életem egyik felét hagytam elszakadni magamtól teljesen, csak azért, hogy teljesíthetetlen dolgokat kérhessek. Több mosolyt kellett volna adnom őszintén.
Be kellett volna tartanom a szavamat, hogy egy oldalról lezárlak, de egy másikról megnyitlak, amivel mindketten számíthattunk volna egymásra és jól éreztük volna magunkat. Te mindvégig kitartottál mellettem és hagytad, hogy én döntsek a dolgok felett. Amikor azt kértem, hogy maradj, maradtál, pedig megtehetted volna, hogy eltűnsz, de nem. Te voltál a legnagyobb támaszom sok mindenben.
Hagytad, hogy sajnáltassam magamat miattad időről-időre, és én ezt jól ki is használtam. Ahelyett, hogy megpróbáltam volna viszonozni minden cselekedetedet, minden szeretetedet, minden megmozdulásodat, inkább még többet akartam.
Annyira gyűlölöm magamat. Annyira szeretném, hogy boldog legyél, mert annyira megérdemled!
Mindent elszúrtam, pedig lehettem volna egy igaz barát. Ott lehettem volna Neked mindig.
Annyiszor mondtam, hogy úgy vagy jó, ahogy vagy, semmit nem akarok megváltoztatni rajtad, de mindig meghazudtoltam magamat ebben, mert folyton az ellenkezőjét tettem...kértem. Pedig minden úgy történt, ahogy történnie kellett, mert Te ilyen vagy és nincs benned semmi rossz, csak nekem mindig puffognom kellett valamin, addig amíg el nem veszítettelek.

Sajnálom! Úgy sajnálom! Annyi mindent másképp csinálnék, de tudom, hogy ez már nem lehetséges, a múltat megváltoztatni nem lehet. (Emlékszel te mondtad ezt amikor hazavittelek és puszival akartál elköszönni és én hülye gondolataimtól vezérelve elléptem. Utána azt is mondtad, nem haragszol, csak rosszul esett.)Az esélyt nem egyszer kaptam meg Tőled, de mindig eljátszottam. Gyűlölj! Komolyan gyűlölj, mert mást nem érdemlek és légy boldog, mert mást nem érdemelsz, csak valakit, aki úgy megbecsül Téged, mint barátot, ahogy nekem kellett volna. Akitől a mindent kapod, ahogy én kaptam Tőled. És köszönöm! Köszönök mindent! Egy csodálatos ember vagy! Ha most bármit tehetnék Érted, megtenném... és még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy mit löktem el magamtól. Köszönöm Neked ezt a gyönyörű 20 hónapot! Ha bármikor, bármiben tudok Neked segíteni, akkor szólj! De tényleg, ez komoly, mert bármikor, bármiben számíthatsz rám, csak szólj!
De a legfontosabb, hogy légy boldog!... :-)

Mit érezhet az ember egy idegen iránt? Mért mer szóba állni vele, mi az ami miatt úgy érzi merhet? Miért osztja meg vele legszemélyesebb belső érzéseit is? Mi az ami megfogja benne? Egy kedves arc, ami őszinteséget sugároz? Egy ellesett kedves szó ami sziven üt és ellágyít? És mit akarok, mi az amit akarhatok tőle? Egyáltalán akarhatok valamit is? Az elején még tudtam néhány kérdésre a választ, de mostanra nem értem magamat. Az elején ....célom volt vele, kértem tőle, de tiltakozott. Makacsul. Győzött! Az ő kezében volt az adu. Győzött? És kit győzőtt le, magát vagy engem? Majd az idő, mondta mindig. Az idő gonosz, elválaszt és összeköt. Minket például, más a tér más az idő csak a lélek közeli. Mennyire és mire elég ez? Talán egy barátságra igen. Igen arra talán, de vajon ő is így gondolja? Félek, hogy elege lesz a lelkemből! Nem szabad hogy a nyakába varrjam magam, ha tiltakozik és ha nem akkor igen?! Rá még nagy dolgok várnak. Övé a jövő! Nekem vajon van még jövőm? Azt mondja számoljak, vonatkoztassak el, hogy tisztán lássak. Képes leszek rá? Megpróbálom. Ő okos, merem állítani okosabb mint én. De a szívét bezárja, pedig a kettő együtt kell! Kiegészítik, meggyőzik, gátolják, serkentik, elfogadják egymást. Annyira akartam, hogy közénk tartozzon, ez mára csak álom lett. Na tessék hülye szólamok, mint merjünk nagyot álmodni - és leesni az ágyról mikor felébredünk és rájövünk vége az álomnak. Leestem már? Vagy visszamászhatok még egy kicsit álmodni? Ki vagyok én, hogy helyette/érte bele merek tolakodni az ő életébe?! Ezt nem szabad! Nagyon nem, mert nem szeretnék neki fájdalmat okozni, nem érdemli meg. Mostanra csak abban vagyok biztos, hogy nagyon szeretném, ha bennemaradna az életemben bármilyen vonatkozásban, akkor is ha soha nem találkozhatunk, ha csak így az éteren keresztül láthatatlanul ismerhetjük egymást. Az én virtuális fiamként, mert úgy szeretem, mint-
ha ő is belőlem lett volna. Lehet, hogy a lelkünk kapcsolódott össze az éterben valahol, talán akkor fogant meg ő és lelkem egy darabja nála maradt, ki tudja. A világegyetem kiismerhetetlen, miért pont én kételkedjek abban amit nem ismerek. Az biztos, hogy általa/miatta/érte én más ember lettem, határozottan úgy érzem jobb, remélem neki sem ártottam mert abba belehalnék annyira nem szeretném, mert ő csak szeretetet érdemel. Hiszem, hogy általa jobbá válig a világ, ha mer adni magából ennek a csúf világnak.